Prológus

6 évvel később...

Szürke rácsok és enyhe, hűvös szél fogadott, amint az előttem lévő börtönigazgató, Mr. Park kinyitotta a hosszú, vékony folyosóra vezető ajtót. A bent tartózkodó fegyencek azonnal őrjöngeni kezdtek, néhányan fütyörészve és hümmögve méregettek, ahogy egy közepesen magas sarkú cipőben, sötétkék ceruzaszoknyában és egy fehér ingben végigsétáltam a cellák közötti szakaszon. Az igazgató gyorsan haladt, így nem igazán volt lehetőségem megfigyelni a rácsok mögött lévő férfiakat, de az, amit láttam bőven elég volt. 

Szöul egyik legveszélyesebb fegyházában voltam, az itt lévő rabok mind gyilkosságért ültek, legtöbbjük életfogytiglani büntetésre ítélték. 

- Ő lenne az! - közölte határozottan Mr. Park, miután megtorpant az egyik szűkös és piszkos cella előtt. Ez más volt, mint a többi, rácsok helyett egy hatalmas ajtó zárta el a bent tartózkodó fegyencet a külvilágtól. Mindössze egy nagyobb méretű ablak volt szemmagasságban, ahol maximum egy ételes tálcát tudtak benyújtani a rabnak. Mr. Park elhúzta a reteszt, így a kis ablak kinyílt, én pedig közelebb sétáltam, hogy bekukucskáljak. Kissé féltem, sosem jártam még hasonló intézményben, fogalmam sem volt, mire számítsak. Odabent félhomály uralkodott, és amint közelebb dugtam a fejem, kellemetlen, már-már büdös izzadság és húgyszag csapta meg az orrom, elfintorodtam, de nem hátráltam meg. Egy gyors pillantással körbenéztem a körülbelül 2x3 méteres szobában. Jobb oldalt egy ágyat láttam, ami egy vasból készült keretből és egy kopott, koszos matracból állt. A másik oldalt pedig megtaláltam a kellemetlen szag forrását: egy cseppet sem igényes wc-t kézmosóval, de törölközőt vagy szappant sehol sem láttam.
A látvány lesokkolt, el sem tudtam képzelni, hogy élhet valaki ilyen körülmények között. Elhajoltam az ablaktól, és rosszalló pillantásokat vetettem az igazgatóra. Lehet, hogy az itt lévő férfiak mind őrült, közveszélyes gyilkosok, de emberek. Nem helyes, hogy ilyen körülmények között kell eltölteniük életük hátralévő részét.
- Miért van bezárva ide? - kérdeztem, hangomból némi indulatosság szűrődött, hiszen mégis csak azért voltam itt, hogy megpróbáljak segíteni a bent lévő fegyencen.

- Problémák voltak a magatartásával. Még csak két hete helyezték át ide, de már megölte két másik társát, amivel sikerült meghosszabbítania az így sem rövid büntetését.
- Nos, a jegyzőkönyvben az állt, hogy rátámadtak, és önvédelemből tette.
- Nézze, Miss Ahn, vagy hívjam inkább Dr. Ahn-nak?
- A Miss Ahn jó lesz!
- Miss Ahn, ez a férfi közveszélyes, maga is tudja, hogy nem beszámítható. Nem is értem, miért egy rezidenst küldtek ehhez az esethez.
- Én vállaltam el! - mosolyogtam elégedetten. - Most pedig szeretnék bemenni hozzá. 

Mr. Park arca elkomorodott, de mivel minden jogom meg volt, hogy bemehessek a rabhoz, nem volt más választása, elővette a kulcsokat a zsebéből, és kinyitotta az ajtót. Egy röpke pillantást vettem a kezemben lévő papírra, amelyen a fegyenc adatai szerepeltek, majd beléptem a szobába. A szag sokkal erősebb volt ide bentről, így megpróbáltam minél lassabban lélegezni. Hogy lehet ehhez hozzászokni?
- Hívok egy biztonsági őrt, veszélyes egyedül bent tartózkodnia - szólt közbe Mr. Park, majd megiramodott a biztonsági szoba felé. Gondolhattam volna, hogy ilyen beszari alak.
Miután elviharzott, azonnal a fegyenchez fordultam. A sarokban ült, térdeit felhúzta, és karjaival átkulcsolta őket. Arcát nem láttam, de barna tincsei elég ápolatlanok voltak. Hosszú, szürke overállt viselt, cipő nem volt a lábán.
- Khm... - megköszörültem a torkom, megpróbáltam lenyelni az ott lévő hatalmas gombócot. Szörnyű látvány volt.
Hangom hallatán a rab lassan felemelte a fejét. Tincsei a homlokára hullottak, arcán valószínűleg verekedésből származó sebek éktelenkedtek, egyik szeme csúnyán feldagadt, szemfehérje vörösben úszott, de íriszeiben megmagyarázhatatlan düht és zavartságot láttam. Egy pillanat alatt felpattant a helyéről, reagálni sem volt időm, azonnal a falhoz szorított. Hosszú ujjait belevájta a nyakamba, elakadt a lélegzetem, azonnal csuklói után kaptam, hogy megpróbáljam lefejni kezeit magamról. De sokkal erősebb volt nálam. 

- Ki maga? - kérdezte vicsorogva, hangja rémisztően reszelős volt.
- Segítség... - szerettem volna kiabálni, de alig jöttek ki hangok a számon. Szívem felszökött a torkomban, és olyan érzés volt, mintha azt szorongatnák. 

- Azt kérdeztem, ki maga? - csattant fel hangosan a fegyenc, és rántott egyet a testemen. Olyan erősen tartott, hogy éreztem, hogy a lábujjaim csak súrolják a talajt.
Fogalmam sem volt, hány másodperc telhetett el, számomra órák voltak. Az erő lassan elhagyta a testem, elengedtem a férfi csuklóját, a hangok egyre tompábbá váltak.
Nem értettem a viselkedését, mivel a papíromon az szerepelt, hogy idegenekkel ártalmatlan, és még akkor sem bánt senkit, ha kisebb rohama van... De most... talán a bezártság teljesen elvette az eszét.
- Mr. Oh... Kéremh... nyugodjon megh... Segíteni jöttemh... - mondtam utolsó erőmmel, de a nyakamon lévő szorítás nem enyhült.
- Nincs szükségem segítségre! - szűrte a fogai között, ám szerencsére éppen ekkor érkezett meg az igazgató és a biztonsági őr, az utóbbi azonnal rávetette magát a rabra, és sikeresen leszedte rólam. A földre zuhantam, hevesen kapkodtam levegő után, fájt és sípolt a tüdőm, a torkom pedig zsibbadt. Homályosan láttam, ahogy az őr nyugtatásképen gyomorszájon üti az őrjöngő rabok, aki hozzám hasonlóan a földre esik, majd egy bilincs kattan a csuklóján.
- Jól van, Miss Ahn? - szaladt hozzám rémült arccal Mr. Park.
- Ih...gen - köhintettem. - Hozna nekem egy pohár vizet?
- Persze, jöjjön... - bólintott, miközben megpróbált fölsegíteni.
- Itt maradok, beszélnem kell vele - pillantottam a földön fetrengő férfira. A őr egy mozdulattal felrántotta őt, és rálökte az ágyra. A feje hatalmasat koppant a vaságy keretén. 

- Elment az esze? Hiszen majdnem megölte az előbb! - tiltakozott az igazgató. 

- Nincs semmi baj. Számítanom kellett volna rá - motyogtam, ahogy felálltam a földről. Mr. Park elhúzta a száját, cseppet sem tetszett neki az ötletem, de végül bólintott.
- Rendben. Mr. Kang, kérem bilincselje a fegyencet az ágyhoz, és álljon az ajtóba, amíg a kisasszony bent tartózkodik.
Az őr bólintott, aztán megragadta a rab bokáját, és az ágylábához bilincselte azt. Ezek után mindketten távoztak a cellából, én pedig egyedül maradtam a ziháló, köhécselő férfival. Vagy sokkal inkább nevezném fiúnak, hiszen még csak 21 éves múlt. Pár hónapja lett nagykorú, ezért is szállították át ide.
Teljesen máshogy nézett ki, mint a mappámban lévő képen. Az életerős, jóképű fiú most csontsoványan, sebes arccal ült előttem. Állán friss vércseppek gördültek végig a vaságy keretének köszönhetően. Gyorsan elővettem egy zsebkendőt a táskámból, és lassan közelebb sétáltam. Féltem, hogy esetleg újból rám támad, bár a két bilincs miatt ezt nem tartottam esélyesnek. Farkasszemet néztünk egymással, valóban olyan érzés volt, mintha egy vadállat ült volna előttem. Ugyanazt az ismerős érzés váltotta ki belőlem, amit már korábban is megtapasztaltam. Ugyanolyan kezelhetetlen és vad volt.
Leültem mellé, és a tiszta zsebkendőt az állára nyomtam, de gyorsan elkapta a fejét.
- Ha maga egy újabb olyan pszichomókus, akkor jobb lesz, ha minél hamarabb lelép - morogta mérgesen a fiú, miközben szemei ide-oda cikáztak.
- Pszichiáter vagyok, Mr. Oh, és segíteni szeretnék... - ismét megpróbálkoztam a zsebkendővel. Ezúttal nem kapta el a fejét.
- Tudja, hány Pszichiáter próbált már segíteni rajtam... hasztalanul - vonta meg a vállát. - Nem vagyok örült, sem pszichopata, nincs semmi bajom. Mindent tudatosan tettem.
- Értem - sóhajtottam. Nehéz dolgom lesz vele, ha még azt sem látja be, hogy beteg. - Én nem akarom magával elhitetni, hogy őrült, azért vagyok itt, hogy megpróbáljam kihozni innen - hazudtam. Részben. 

- Miért akar kihozni innen? - nevetett cinikusan. - Megöltem három embert. Beismertem, bűnös vagyok. Egyébként sincs hová mennem.
- Mr. Oh szeretném, ha holnap délután részt venne egy rendelésemen, és beszélgetnénk egy kicsit... a múltjáról.
Láttam, ahogy barna íriszei elkerekednek. Talán ha előcsalogatom a beteg énjét, akkor képes lesz elismerni, hogy nem beszámítható, ehhez pedig fel kell ingerelnem.
- Beszélgethetnénk a szülei haláláról, vagy elmesélhetné, hogy miért bántották a nevelőszülei, miért került intézetbe, és kezdett el kábítószerezni, de arra is kíváncsi lennék, hogy miért erőszakolta és ölte meg azt a fiatal, ártatlan lányt.
- Semmi köze hozzá - csattant fel, és a hirtelen megpróbált felállni megfeledkezve a lábán lévő bilincsről, így néhány másodperccel később a földön landolt.
Megpróbáltam felsegíteni, de ellökte a kezem.
- NE ÉRJEN HOZZÁM! - ordított, szemeiben ismét düh és harag csillogott. 

- Rendben - sóhajtottam. - De szeretném, ha holnap tudnánk beszélgetni egy kicsit... normális körülmények között.
- Én viszont nem akarok.
- Nem szeretne innen kijutni? Normális életet élni?
- Normális életet? - pillantott rám a fiú. - Maga mit nem ért azon, hogy megöltem három ember? Három ember vére tapad a kezemhez.
- Ebből kettő önvédelem volt - érveltem. - Az az egy pedig.... az nem maga volt.
- Miről beszél? Egyáltalán, miért érdekli, hogy mi lesz velem?
- Azért, mert ez a feladatom... - elhallgattam egy pillanatra. - És mert... meg van rá a saját okom. Kérem jöjjön el holnap. Az igazgatóval már megbeszéltem mindent. Csak egyezzen bele.